Benyalod?

Nos, már a bejáratnál gyanakodnom kellett volna, hogy ez nem az, mint amire számítottam. Ugyanis rögtön a kapu mellett egy hatalmas plakát hirdetett egy modern, tejalapú fagylaltport. Modern vagy sem, minek por a fagyiba?! - gondoltam magamban. Főleg, az ország legjobb fagyijába, hiszen itt azt keressük. Aztán ahogy elkezdődött a versengés, éreztem, egyre mélyebb a siklás a jegeces, csuszamlós pályán. Két kategória volt: kötelező és szabadon választott. Az előbbiben idén gesztenyefagylaltot kellett készíteni, az utóbbiban bármit, amiről a cukrász úgy érezte, tudása legjavát mutathatja meg benne. Ami a gesztenyefagylaltokat illeti, nehéz helyzet elé állították szegény versenyzőket. Mert hát mi is a magyar ízlés számára a „gesztenye”? Kár tagadni, az etil-vanilinnel és rumaromával buherált gesztenyepüré. Nekem is, nekik is, neked is, vagyis mindenkinek ebben az országban. Ezen nőttünk föl, erre állt be a nyelvünk összes ízlelőbimbója. De azért dicsekedni nem szokás vele, főleg nem sok ember előtt. Márpedig ezek a gesztenyefagyik (kettő kivételével) pontosan ezt tették: szinte sikítottak az ízfokozóktól, az aromáktól, a krémesítő- habosító állományjavítóktól, a művi poroktól. Hogy akkor milyenek voltak? Felejthetőek. A két kivétel pedig? Természetes, de halovány ízű. Persze ez nem róható fel hibájukként (és épp ezért írtam az előbb, hogy nem tartom szerencsés választásnak a verseny szervezői részéről a gesztenyét), lévén melegen még van különbség a főtt, a sült, a gőzölt és a parázson pirított gesztenye közt, de lehűtve, fagyiban előadva, igencsak csekélyke. Tehát a két minőségre törekvő versenyző, legalábbis szerintem, becsületesen alulmaradt.

Essen pár szó a díszítésekről, mielőtt rátérnék a második kategóriára, a szabadon választott és különböző fantázianévvel keresztelt fagyikölteményekre, úgyis mint többek közt Keleti ízvarázs, értsd fahéjas mogyoró és Evolúció, azaz leánykori nevén vaníliafagyi.
A dekorációnak szánt, csili-vili ékesítések mintha önálló, szürreális versenyt vívtak volna a fagylaltokon: telepakolták velük őket rendesen. Szerintem nagy gondban lehetne az eladó, ha ez alól kell gombócba porcióznia a fagyit. Szépen kérdem: miért a sok csicsa? Mire valók az öklömnyi marcipán izék töménytelen variációban (amikkel különben nem kevés munkájuk lehetett a versenyzőknek), vagy a fél papayák, az egészben hagyott zöldcitromok héjastul, a jéggé fagyott rétesek és linzerek, plusz az a rengeteg gyanús, gyári öntet patakokban csorgatva a (szintén melós) karamell-költemények alatt-felett-mellett. Ha jó egy fagyi, miért kellenek ezek? Hát bele sem férnek a tölcsérbe, nemhogy az ember
szájába! Mert ez a trendi? Hol? A világ számos jó fagyizóját az előtte kígyózó sorokról lehet felismerni és nem a még színtévesztő kirakatrendezőket is sírásra
fakasztó, töménytelen díszítésről.

Meggyőződésem volt, hogy a kötelező gesztenyefagyi után izgalmasabb élmények várnak rám, ha célba veszem a szabadon választott kategóriát. És bizony, ettem ígéretes rizskoch fagyit szederöntettel, finom mézes-diós körtefagyit és nagyon bejött egy karamellizált mandulás is. De hiszik vagy sem, a többi fagyinál sokszor előbukkant a mű íz, a mű szín, a mű állag. Például belekóstoltam egy olyan áfonyafagyiba (pedig a többiek figyelmeztettek, ne tegyem), amelyet tuti, hogy évekig nem felejtek el: egyszerre volt savanyú, csípősen marós, utóízében ragacsosan édes és elképesztően lila színű, valamint folyadékként mintha nem tejszínt, hanem a mosogatórongyban maradt vizet csavarták volna bele. Számos fagyin ugyanakkor érezni lehetett (ha nem is föltétlenül ízben, de ötletességben) az újítás igényét: avokádós-tökmagolajos fagyi, rozmaringos- fügés kávéfagyi, mojito fagyi, Guiness fagyi. Tehát lám, vannak cukrászok, akik szeretnének mást csinálni. De még ezekben is felfedezhető volt némi műanyag- jelleg, mintha a cukrász nem bízott volna, hogy állományjavítók nélkül is jó lesz a végeredmény.

Miután végigkóstoltam vagy 80 fagyit és leadtam a voksom (nem rejtem véka alá: a mézes-diós körtefagyira szavaztam), feltettem a kérdést Pataki úrnak, az Ipartestület elnökének, aki kiváló cukrász és ráadásul kiváló ember, rengeteget tesz a magyar cukrász szakma nívójának javításáért: hol vannak az igazi fagyik?
Azok, amelyeket tejszínből, tojásból és természetes anyagokból főznek? Amelyek egyszerűek, de ízletesek. Aztán kifaggattam másokat is. És tudják, mi
derült ki? Szinte sehol. Mert egy cukrász, ha nem akar éhen halni, lassan már nem engedheti meg magának, hogy ne porokat, állományjavítókat, színezékeket használjon. Ezek sokkal olcsóbbak, ezekből lehet 100 Ft-os egy gombóc, az igazi hozzávalókból viszont soha. A cukrásziskolákban már nem is igen tanítják a hagyományos receptet. Állítólag ma a fagylaltok több mint 90%-át előregyártott porokból kotyvasztják. Mindez történik Dobos C. József, Ruszwurm Vilmos, Rákóczi
János, Hauer Rezső országában. Szégyen? Az. És aki tűri, megérdemli, hogy (be)nyalja.

Ezért elhatároztam, jövőre versenyt hirdetek: keresem az ország legőszintébb és legjobb vaníliafagyiját, szigorúan porok, aromák és hasonló kutyagumik nélkül.
Biztos vagyok benne, hogy Pataki úr is mellém áll majd.